A halál, mint hűséges kísérője életünknek

Halál, mint hűséges kísérője életünknek Artemisz Önismereti Műhely Debrecen

Életünk igazán nehéz helyzetei a halállal való találkozáshoz, s az azzal analóg elengedéshez kapcsolódnak…

Veszteségeink árnyékában mindig felsejlik saját múlandóságunk, mellyel a legnehezebb feladat szembesülni. Egyetlen biztos pont van az életünkben, az, hogy meghalunk. Ezen kívül minden más bizonytalan.

Nem mindegy, hogy hogyan töltjük ki az időnket, s halálunkat hogyan „éljük” meg.

Gondolatok az úton saját halálom felé… Idézem Buddha szavait:

„Mint amikor szövés közben minden finom szálat elvarrva munkánk végére érünk, úgy ér véget az emberek élete is.”

Halálfelfogások és túlvilág képek…

A halál témakörének minden nép kultúrájában, mitológiájában fontos szerep jutott. A halál. Tömör, komor, mély hangrendű szó, melyhez baljós félelmek, öntudatlan szorongások társulnak.

Életünk folytatódik, vagy vége, örökre eltűnünk?

E kérdésre szeretett volna az ember minden korban megnyugtató választ találni. A halál témakörének minden nép kultúrájában, mitológiájában fontos szerep jutott. Megvoltak az e témához rendelt isteni minőségek is. Ismerjük Hádészt az alvilág félelmetes urát, vagy Artemiszt, akihez jó és könnyű halálért imádkoztak a görögök.
Talán az egyik legismertebb, az elmúláshoz kapcsolódó isteni „figura” Kronosz (római megfelelője Szaturnusz), aki sarlóval és kaszával az aratás, de a veszteség és halál szimbóluma is. Innen ered a halál, kaszásként való ábrázolása. Kronosz története röviden arról szól, hogy apját kasztrálva megfosztja őt a hatalmától, s átveszi az irányítást. Majd attól való félelmében, hogy vele is megesik ez a csúfság, saját születendő gyermekeit sorra felfalja, lenyeli. Természetesen a sorstörvények igazságos működése következtében neki is át kell élnie, hogy legkisebb gyermeke (Zeusz) „segítségével” meg kell válnia a hatalmától.
A történet szimbolikus jelentése, hogy azt fogjuk aratni, amit elvetettünk, amit elindítunk magunktól (legyen az üdvös vagy kevésbé az), visszatér hozzánk, hogy tapasztaljunk, fejlődjünk általa. Mindaz, amit létrehoztunk, kimondtunk, megcselekedtünk mind-mind egy olyan gyermek, aki később ellenünk fordulhat és ettől fél, szorong a bennünk is élő Kronosz. A „lenyelt gyermekek” csupán megérnek arra, hogy megvalósulhassanak, és szembesüljünk velük.
A mitológiák, mint a lélek „meséi” fontos szerepet töltöttek be az egyének és közösségek életében, eligazítást, útmutatást adtak az élet nehéz, átmeneti szakaszaiban. Azután eljött a felvilágosodás kora, s a mesék világába száműzte az ész mindenhatósága nevében az ember az élet nagy misztériumait megérteni segítő mítoszokat, isteneket.
Akik bár száműzetésbe vonultak, de élő, eleven erőként jelen vannak továbbra is az emberiség életében, a kollektív tudattalan dimenziójában. Aki nyitott, hogy üzeneteiket, erőiket átvegye, az ma is kapcsolatot teremthet ezekkel, az archetípusos erőkkel. Álmainkban, révüléseinkben, meditációinkban, imáinkban (kinek-kinek hite szerint) ma is élő valóságként találkozhatunk velük.

A tudományos fejlődés, az urbanizáció a halál rítusait is elsorvasztotta, így a halálhoz kapcsolódó tudást, konkrét tapasztalást is elveszítettük

A haldoklók kikerülnek a látókörünkből, elmagányosodnak, a halál, mint közösséget, családot érintő esemény elszigetelődik. Ma a haldoklás számos tekintetben borzalmasabb, magányosabb, mechanikusabb és embertelenebb, mint amikor a hétköznapi élet része volt a halállal való találkozás.
A fejlett nyugati világ „vívmányai” közé tartozik, hogy az öregedést, öregséget, mint természetes jelenséget, melynek a végén ott van a halál, minden kifejezésétől megfosztjuk, s ezért belülről védtelenül, s felkészületlenül találkozunk vele. Gondoljunk bele, 100 éve hogyan nézett ki egy ötven éves ember, amikor nem volt lehetősége kozmetikáztatni, plasztikáztatni magát, hajfestésre, fogak beültetésére, ízületek, szervek cseréjére…
A mai kor „divatja” fiatalnak lenni, s ezt a látszatot minél tovább megőrizni. Nézzük meg az újságokat, a médiát, egyetlen idős ember sem szerepel bennük, mint pozitív példa, s a halált is általában balesetként, gyilkosságként, tragédiák halmazaként tárják elénk. Nem csoda, hogy így kollektív szorongás alakul ki, s egyre jobban elszigeteljük, elhárítjuk magunktól a halál témájával való találkozást.
Közösségi szinten is fontos az élet végső kérdéseivel való megfelelő foglalkozás. Ha egy társadalomban hiányoznak a rítusok, a megértés és elfogadás, az egyének is bizonytalanok lesznek.

A mai „felvilágosult” korban a halál, mint téma, tabuvá lett

A tabu témákhoz pedig szorongás kapcsolódik. A halálfélelem egyetemes érzés, kollektív megélés. Emiatt a haldoklónak gyakran hazudnak, gyámkodnak felette, így nem kapja meg a lehetőséget a „jó halálra”, hogy felkészülten, tiszta tudattal és megbékélten távozhasson.
A gyászolótól tudatosan vagy tudattalanul elvárják, hogy minél hamarabb lépjen túl az élményen, vegye le a gyászruhát, s így nincs lehetősége arra, hogy a gyász egészséges módon megtörténjen. Ehhez normális esetben egy évre szükség van, hiszen ennyi idő alatt minden ünnep és évforduló lezajlik az elhunyt nélkül, szembesítve a családot a hiánnyal.
Ezek az alkalmak jó lehetőségek, hogy emlékezzünk az eltávozottra, s hozzá kapcsolódó pozitív vagy negatív érzéseinkkel szembesülhessünk. „A holtakról jót vagy semmit!” – című közhely akadályozza a gyászmunkát, hiszen aki elment, éppúgy ember volt, mint mi, jó és rossz tulajdonságokkal együtt. Fontos az indulatainkkal, rossz, fájdalmas élményeinkkel is szembesülni, hogy utána tovább tudjunk megbékélten lépni.
Az elnyomott gyász testileg-lelkileg egyaránt megbetegíthet. Az egészséges gyászmunka hiányában statisztikailag növekszik a rák kialakulásának valószínűsége, az öngyilkosságok száma nő, szenvedélybetegségek kialakulása gyakoribb.

A gyász folyamatához segítő sémát ad a zsidó kultúrában ma is élő hagyomány, mely gyászévről beszél. Ennek szakaszai a következők:

Első a fájdalom 3 napja, amit a mély gyász 7 napja követ. Ezután jön a gyászoló fokozatos talpra állásának 30 napja, majd az emlékezés és felépülés 11 hónapja, amikor a család közösen is felidézi az elhunyttal kapcsolatos emlékeit.

Spirituálisan lehetünk bármilyen fejlettek, a veszteségeink érzelmi fájdalmát meg kell élnünk

Aki elment, azt el kell gyászolni, és el kell engedni. Elakadt gyászfolyamatban sokszor jelentős szerepet játszik az, hogy valamit nem tett meg, vagy nem tett jóvá az egyén, mert úgy gondolta, van még idő rá…
Pszichodráma csoportjaimban sokszor több 10 éves lezáratlan gyásszal is dolgozom. Tapasztalataim azt mutatják, hogy megfelelő formában megélt gyász egyben fejlődési lehetőség is, mely az önismeretet mélyítheti. Az értékrend megváltozik, az emberi kapcsolatok szorosabbá válnak, a személyes erő növekszik, új perspektívák nyílnak az életben, és jellemzően a spirituális érdeklődés, keresés megerősödik.
Az elvallástalanodott, misztériumaitól megfosztott, modern társadalom a halál tényével nem tud mit kezdeni. Az „istentelen”, tudomány és racionalitás uralta világban az emberi lélek bizonytalansága fokozódik a metafizikai kapaszkodók híján.
Galaxisokat tárunk fel, behatolunk a szubatomi világba, jártunk a Holdon, de hogy mi lesz velünk a halál után, arra nem ad választ a tudomány. Így a mai kereső ember visszanyúlik a régi hagyományokhoz, melyeket tanulmányozva látja, hogy a különböző vallások túlvilágképei hasonló archetipikus jelentést hordoznak.

A túlvilágképek nem mások, mint emberileg érthető szimbólumokra épülő modellek azzal kapcsolatosan, hogy mi történik az emberrel a halála után

Tanulmányozhatjuk ezeket például az Egyiptomi és Tibeti Halottas könyvben, a Védákban, a keresztény misztikában, de a magyar őshagyományokról se feledkezzünk meg. Ezek természetesen a saját kultúrában érthető szimbólumokat, képeket használják, de abban az összes túlvilágkép megegyezik, hogy van valamilyen folytatása az életnek. Van kapcsolódás az itt és ott, az e világ és túlvilág között. A halál, latinul az exitus, kilépési pontot jelent. Kilépést vagy átmenetet az ideiglenes földi élet után valami nagyobb, teljesebb világba, mely minden kultúrában idő és tér feletti.
Ezt az időtlenséget és tértől való függetlenséget élik meg azok, akik halálközeli élmények átélői voltak. Ők a mai kor hírmondói a másvilágról, pontosabban az oda vezető útról és élményekről. A halálközeli élmények kutatója, s a beszámolók első tudományos igényű összegyűjtője, Raymond A. Moody volt. Neki, s mai követőinek köszönhetjük, hogy látjuk a megfelelést és párhuzamokat a visszatértek beszámolói és az ősi tudás, pl. a Tibeti Halottas könyv leírásai között a haldoklás fázisairól.
Ebben a folyamatban a visszatérő motívumok a következők: kellemetlen (vagy csak erős, furcsa) zaj, alagútélmény, testen kívüliség, megváltozott, időn és téren túli érzékeléssel. Megszokva ezt a furcsa állapotot, más „lényeket” észlel (ismerősöket, korábban elhalt rokonokat), akik megnyugtatóan hatnak rá. Majd megjelenik egy Fénylény (kultúrafüggő, ki milyen alakban írja le), aki maga a szeretet, s jelenlétében a panorámatudat megélése, mely segítségével egyidejűleg látja élete történéseit, levonja annak tanulságait. Ezután eljut az egyértelműen érzékelhető sorompóhoz vagy valamilyen határhoz, amit a visszatért nem léphet át.
A buddhisták úgy gondolják, hogy a halál nem más, mint egy másik tudatállapot. S a halálközeli élmények is azt igazolják vissza, hogy a testi funkciók és a tudat, a tudatosság élménye nem függnek egymástól.

Dr. Georg Lomer írja:

„Az álom az első kapu a másvilágra”

Az alvást kis halálnak is nevezzük, hiszen elalváskor teljesen átadjuk magunkat egy másik állapotnak, s csak reménykedünk benne, hogy reggel felébredünk. Az éjszaka a „démonok” világa, sötét, néha veszélyes, titokzatos birodalom, akár a halál állapota. A görög mitológiában megtaláljuk a közös gyökereit e módosult tudatállapotoknak. Hypnos, az alvás és Thanatos, a halál testvérek, Nüxnek, az éjszaka istennőjének a fiai. Hypnos a sötét alvilágban, Hádész birodalmában élt, és soha nem látta a napot. Ő küldte az élőlényekre a szabadító álmot, és hatalmával senki sem szállhatott szembe. A mai ember és érzi Hypnos, az álom hatalmát. Halállal álmodni mindig megrendítő élmény, szorongást kelt. S legyenek álmaink bármennyire is „tudománytalanok”, jósálmaink mégis közölhetik velünk eltávozni készülő családtagunk, szerettünk halálhírét.
Ezt általában az elmúlás közeledtét érző közelálló „közli” velünk álmunkban jelképesen vagy konkrétan. Jellemző, hogy éles fénysugár veszi körbe a távozót, vagy egy kapu bezáródik mögötte. Saját halálomat is jelezhetik álmaim. A leggyakoribb ilyen jellegű feljegyzett motívumok azok, amikor vízparton ácsorgunk, csónakot, ladikot vagy egyéb átkelésre alkalmas eszközt keresünk. Elhunyt hozzátartozók jönnek értem, s hívnak magukkal. S ha e hívásnak eleget tudunk tenni, érezve, hogy lejárt a számunkra kiszabott földi idő, érdemes a következőket megfontolni: Éljünk úgy, hogy halálunk percében ne legyen mit megbánni!
A halál az élet csúcspontja, s akár egy vizsgán, lehetőségünk van arra, hogy tisztán lássuk életünket, motivációinkat, s cselekedeteink következményét saját és mások sorsában. Megbékélve a halállal, vessünk számot az életünkről. Beszéljünk családunknak az önleltár felismeréseiről, mint tapasztalatainkról, melyet örökül hagyunk hátra utódainknak. Mindennapos tevékenységeinket fejezzük be, tegyünk rendet az örökség ügyében, végrendelkezzünk az ingó és ingatlan ügyeinkben, temetésünkről.
Ezután, ahogyan azt az archaikus kultúrákban tették, áldjuk meg gyermekeinket szeretettel, tudva azt, hogy nélkülünk is megállják a helyüket az életben. S ha mindezt elvégeztük, nincs más hátra, mint visszahúzódni a belső központunkba, spirituális gyakorlatainkat folytatva, ha eljött az idő, átlépni a határt…

Számomra ez lenne a jó halál, s ha megadatik, mint áldást értékelem az életem végén.

Saját halálunk egyszeri esemény, azonban mások halálával többször találkozhatunk

Személyes tapasztalataim is azt mutatják, hogy nem tudunk jól bánni haldokló szeretteinkkel, ezért összegyűjtöttem néhány gyakorlati tanácsot a haldoklók megsegítésére:

Először is nagyon fontos, hogy ne csapjuk be a haldoklót! Tudnia kell, hogy mi történik vele. Szeretetre, elfogadásra és spirituális útravalóra van szüksége, nem fizikális életben tartásra. A haldoklás folyamatában fontos, hogy a tudat békés legyen és tiszta, tudatmódosítókkal ne legyen elhomályosítva. A haldokló minden külső hatást érzékel, ezért fontos nyugodt közeget biztosítani, baráti tanácsokkal, útmutatással segíteni őt.
Lehetőség szerint, mindenki búcsúzzon el tőle még a haldoklás megkezdése előtt. Köszönjük meg neki azt, amit kaptunk tőle, s biztosítsuk, hogy mindez elég lesz ahhoz, hogy boldoguljunk, ne aggódjon értünk.
Szeretetünket és áldásunkat adjuk a távozásához. Továbbiakban legyen mellette az a személy, aki emlékezteti a személyének megfelelő spirituális gyakorlatokra (ima vagy mantra formájában), amíg a légzése fennáll. Fontos a csendes közeg, mely lelki békét ad. A haldoklót nem szabad felzaklatni, erős kötődést vagy indulatot kiváltani belőle. Ne zokogjon senki az ágy mellett, ne próbáljuk visszatartani, kötődésekkel csak nehezítjük a folyamatot, ami mindenképpen bekövetkezik.
Jó, ha mi is békések vagyunk a haldokló mellett, gyújtsunk gyertyát, s amikor a lélegzet megszűnik, továbbra is gondolatban legyünk az eltávozóval, biztosítva őt, hogy minden rendben van. Ne mozdítsuk meg a testet egészen addig, míg a bőrét összecsípve, kissé megemelve már nem simul ki. Csak ezután kezdjük el a testet rendbe tenni, s megadni a végtisztességet. Tibeti hagyomány szerint imáinkkal 49 napon keresztül segíthetjük az eltávozottat.

A halál ténye felett nincs befolyásunk, életünk minősége ugyanakkor rajtunk múlik

Mondhatjuk, az életünk nem más, mint felkészülés a saját halálunkra. Életvitelünk, értékrendünk átalakításában, konfliktusaink elrendezésében, feldolgozásában a halál tényének elfogadása, saját halálunkkal való foglalkozás, megbékélés sokat segíthet. Mondhatjuk, hogy a hiteles önismereti út ezzel kezdődik!
Néhány, elsőre talán kissé morbidnak tűnő gyakorlat segíthet helyretenni saját fontosság-tudatomat, s letisztázni melyek a lényeges dolgok és kapcsolatok igazán az életemben. Gondoljak bele, hogy születésem előtt is egészen jól elvolt nélkülem ez a világ, s halálom sem fogja a Földet a sarkaiból kibillenteni. Ha végiggondolom, hogy éppen ma van életem utolsó napja, rádöbbenhetek, hogy melyek azok a valóban fontos dolgok, melyeket el kell rendeznem, jóvá kell tennem, hogy ne maradjon bennem lelkiismeret-furdalás vagy hiány. Kapcsolataimat ápolhatom, konfliktusaimat elsimíthatom, de a szeretetemet, hálámat is kifejezhetem.
Az előzőtől kicsit erősebb gyakorlat az, ha elképzelem, hogy a ravatalon fekszem: vajon ki jönne el a temetésemre, ott hogyan vélekednének rólam? S adjak hálát azért, hogy még van időm elrendezni, megváltoztatni azokat a dolgokat, amelyek úgy érzem, hogy rám várnak ennek tükrében.

A halál ténye bizonyos, időpontja bizonytalan!

Ha ezt tudatosítom, jobban kihasználom a rendelkezésemre álló időt! A mulandóság tisztelete segít, hogy az élet értékké váljon! Nem érek rá majd holnap jónak, erényesnek lenni, hiszen a holnap sosem jön el. Mindig csak MA tehetek valamit önmagamért, másokért. A halál tudatosságán keresztül tanulunk meg bölcsen élni. Mint legkitartóbb kísérőm, a saját HALÁLOM, segítővé válik az életemben, tanít, javamat akarja, ami bölcsebb önvalómat szolgálja.

Angelus Silesius ezt mondja:

„Az élet csak a halállal való találkozás és kibékülés után kezdődhet a teljes mélységében. A halálfélelem megakadályozza az életet.”

S élni gyönyörűség, kaland, lehetőség, találkozás, szeretet és fejlődés egyben, amit érdemes mélységeiben megélni!